A mese csodálatos dolog gyermekeink életében – halljuk, olvassuk gyakran. A szülő-gyermek kapcsolat kovácsa, a közös élmények forrása. Hatással van az érzelmi intelligenciára, gondolkodásra, nyelvi készségekre.

Miért mesélünk mégis egyre kevesebbet a gyermekeinknek?
Miért találkozunk mégis egyre több gyermekkel, aki nem szereti, ha mesélnek neki?
Számukra nem fontos a szülőkkel közös mesélés élménye? Rájuk nem hat a mese?

Első pillantásra úgy tűnik, valóban így van. Ők nem ülnek le mesélni, a könyvet kitépik a kezünkből, elhajítják jó messze. Próbáljuk kibogozni a szálakat; miért is van ez így?

Van-e valami közös a mesélést elutasító gyermekekben?

Tapasztalataink szerint igen, van. Ezeket a gyerekeket nemcsak a mesélés, de egyéb tevékenységek sem kötik le, ahogy a mesekönyvet, úgy a játékokat is hamar elhajítják. Ha próbálunk bekapcsolódni a játékaikba, elutasítják az együttműködést, pont, mint a mesélésnél.

Vajon miért? 

  • Nem értik, hogy a kommunikáció kétirányú folyamat
  • Nem tudják kivárni, amíg teszünk, mondunk valamit játék, mesélés közben
  • Az utánzásra nehezen vehetők rá. Nemcsak a beszéd, de egyszerű mozgásutánzások is nehezen mennek
  • Nehéz számukra a szerepcsere, nem tudják, hogy mikor következnek ők
  • A hang kevés jelentéssel bír számukra, figyelmüket hanggal nehéz irányítani.
  • Nem értik a kijelentés, kérdés, felszólítás közti különbséget

 

De miért ilyenek? Így születtek?

Blogsorozatunk következő részében ezt a kérdést járjuk körbe. Valóban így születtek-e? Vagy a fejlődésük során történt valami, hogy ilyenné váltak? A szülő, a környezet befolyásolhatja a folyamatot? Egyáltalán lehet ezen segíteni? Mivel?

Hamarosan megírjuk a válaszokat ezekre a kérdésekre is.

Addig is tekintsd meg erről a témáról szóló videónkat Facebook-on, és iratkozz fel a Hírleveleinkre, hogy értesülj még több hasznos tudásról beszédindítás témában.

Kategória: Blog