Miért lett a nevünk HÖMBÖLDE?
Mert hömbölögni jó dolog!
Nem tudjátok hogyan kell hömbölögni?
Kell hozzá egy szép lankás domboldal. Feküdj le hanyatt, és amilyen gyorsan csak tudsz gurulj le. A technikát gyerekkorban lehet a legkönnyebben elsajátítani, de sohasem késő.
Ha leérsz a domb aljára, forog veled a világ, billegsz ide-oda, de éppen ez a legjobb pillanat, hogy elhatározd, neked újra hömbölögnöd kell, és már mászol is fel a domb tetejére. Kellő számú hömbölgés után éppen elég szédült leszel ahhoz , hogy a domb alján lévő hatalmas tölgyfákat megmásszuk.
A mi virtuális Hömböldénk arról szól, hogy megtanuljuk élvezni a gyermekeinkkel közösen eltöltött időt, hogy együtt hömbölögjünk a nyelv és a beszéd csodálatos világában, hogy otthon, szülőként támogassuk a beszédfejlődés útján elakadt gyermekeket. Beszédindító, beszédfejlesztő oktató videóink most a szülők kezébe adják azt a gyakorlati tudást, mellyel a hömbölgés után a tölgyfa tetejére juthatnak, módszereink gyakorlása eredményeként gyermekeik beszéde elinduljon, fejlődjön.
Nagymamakorú vagyok, és egy kis unokával is büszkélkedhetek.
Honnan a bátorság, hogy ebben a korban kipróbáljam magam a digitális világban, és tanácsot adjak fiatal szülőknek?
Szakítsatok rám pár percet, olvassátok el a történetemet!
Kislánykoromban folyton arról ábrándoztam, milyen világ lehet az én kis falum határain túl. Imádtam olvasni, ami igencsak meglódította fantáziámat a „kinti világgal” kapcsolatban.
A „kinti világ” megismerése a gimnázium után következett, hirtelen Budapesten találtam magam a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Gimnáziumi osztályfőnökömtől származott az ötlet, hogy legyek gyógypedagógus, mert úgy vélte erősek a támogató, segítő személyiségvonásaim. Négy nagyszerű évet töltöttem el a Bárczin, fantasztikus tanárokkal.
A főiskola elvégzése után hallássérült gyermekeket tanítottam. Újra és újra volt egy visszatérő álmom. Azt álmodtam, hogy hallássérült tanítványaim gyönyörűen szép, csengő hangon beszélnek.
Az elkövetkező 30 évem az álmom megvalósításáról szólt!
Az, hogy beszél a gyermeke, a legtöbb szülőnek a világ legtermészetesebb dolga. Nem úgy a hallássérült gyermekek szüleinek. Kétségekkel, bizonytalanságokkal, reményekkel teli út. Munkám során fantasztikus emberekkel találkoztam, a legjobb az volt, hogy az én álmom, s az ő vágyaik találkoztak. Én segítettem őket a nyelvelsajátítás rögös útján végig menni, ők pedig saját lehetőségeikhez, gyermekükhöz igazították tanácsaimat. Inspiráló volt számomra ez a munkakapcsolat. Még-még többet tudni és tovább adni…..és többet tanulni.
-Tornyot épít, babát fürdet, pacákat fest? Hát fejlesztés ez?
– Igen, igen, csak azt figyeljék mit mondok! – Azt is szoktam mondani, hogy a szám mindig kéznél van.
– De hogyan vette rá Erzsi néni, hogy vele 20 percig építette a tornyot, engem meg két pillanat alatt ott hagyott?
-Akkor kezdjük újra, újra mutatom, újra magyarázom…és igen sikerült! És közben milyen szépen mondta a „Kérem a piros kockát!”, már a nagyi is értette.
Hiszem és vallom, a gyerekeket nem fejleszteni kell, hanem a fejlődésüket segíteni. A gyerekek a játékban léteznek, a játéktevékenységekben fejlődnek. Néha lehetnek elakadások, például nem indul az a fránya beszéd. Ilyenkor keressünk egy „játékos” szakembert, aki jó játszótársa tud lenni a gyermekünknek, aki hasznos fogásokat tud nekünk mutatni, aki megtanít hinni magunkban, hinni abban, hogy mi lehetünk a legeslegjobb játszótársai és “fejlesztői” gyermekünknek.
Heidenwolf Erzsébet
Hiszek abban, hogy mindannyiunknak van egy küldetése ez életünk során, és az enyém a gyerekekkel való foglalkozás, a nekik való segítségnyújtás!
Gyerekkoromban mindennel “tanárost” játszottam; a babákkal, az öcsém autóival, de még a csirkékkel is a baromfiudvarban. Nagyobb lányként sokat vigyáztam a testvéreimre és az ismerősök gyerekeire, nekik gyerekfoglalkozásokat szerveztem meséléssel, énekléssel, hangszerekkel. Már serdülőként bújtam a Gyermeklélektan című könyvet, így amikor pályaválasztásra került a sor, egyértelmű volt, hogy a pedagógiai felé tart az utam.
Magával a gyógypedagógiával egészen véletlenül kerültem kapcsolatba. Lehetőségem volt két héten keresztül egy gyógypedagógus munkáját követni, és ennyi idő elég is volt, hogy körvonalazódjon életem nagy álma: FELVÉTELT NYERNI A GYÓGYPEDAGÓGIAI FŐISKOLÁRA! A sors mindig támogatott a gyerekek felé tartó mezsgyén,- most sem volt másként- maximális pontszámmal felvettek. A következő nagy találkozás akkor történt meg velem a szakmán belül, amikor első éves hallgatóként ellátogattam egy hallássérülteket oktató intézménybe. Ez lett a szakirányom (hallássérültek pedagógiája), és idestova több, mint tíz éve hallássérültek hallás- és beszédfejlesztésével foglalkozom, segítem a családjaikat.
Aztán megszületett a saját gyermekem, és a kisfiammal otthon töltött időszakban megismerkedtem más édesanyákkal, akikkel véleményeket és tapasztalatokat cseréltünk. Sorozatban kaptam a beszédfejlődéssel kapcsolatos kérdéseket, és elkezdett zavarni, hogy nem tudok a homokozóban – míg a gyerekeink játszanak, pár perc alatt – kielégítő segítséget nyújtani. Így a Hömbölde ötlete (bár akkor még a nevét nem tudtam) lassan körvonalazódott a fejemben.
Erzsinek, mint régi mentoromnak és kollégámnak meséltem az anyaként szerzett észrevételeimről. Hamar kiderült, hogy a megfigyeléseink, ötleteink és az álmaink több ponton is találkoznak, így lett a mi közös missziónk, hogy beszédet és játékos beszédtanítást vigyünk a családokba, és a Hömböldén keresztül könnyen eljussunk a lehető legtöbb gyerekszobába.
Kovács Gabriella
